A legtöbb coaching ülés végére általában sikerül teljesen feltöltenem a coachee-kat, vagyis az ügyfeleimet, akikkel dolgozom. Optimistán, vidáman távoznak, tele energiával.
Pedig sokszor érkeznek hozzám fáradtan, elcsüggedve. Néha még az időjárás is rájátszik – ismeritek azt a könyörtelenül zuhogó esőt, amitől szürke az ég és az ember legszívesebben bebújna a takaró alá egy csésze forró csokival. Na, amikor még ez is pont a coaching időpontjára esik, nagy a kihívás. Mondhatnám: innen szép nyerni. És többnyire sikerül is.
Ha szuperképességek nem is, de sok minden kell ahhoz, hogy valaki képes legyen lelket önteni valaki másba anélkül, hogy megmondaná neki, hogy mit kéne tennie.
Először is nagyon fontos a magas energiaszint. Idővel elsajátítja az ember azt a képességet, amivel a saját nyomott állapotát is fel tudja húzni olyan magasra, hogy abból még másnak is jut. Erre sokféle technika létezik, nekem is megvannak a titkos és kevésbé titkos módszereim. Nincs ezekben nagy truváj, hogy ezzel a szlenggel éljek – pl. negatív gondolatok kavargása esetén keresni néhány igazán pozitív dolgot az életünkből. Mindenkiében van ilyen. Igen, mindenkiében. Ha más nem, a kék ég, a tavaszi illatok biztosan. Aztán itt van a humor – ennél éltetőbb nedv kevés van. És ha körülnézünk, nagyon sok vicces van körülöttünk, de erről majd máskor.
Aztán titkos fegyvere a coachnak a figyelme. Ahhoz is idő kell, hogy az ember megtanulja a figyelme teljes spektrumát arra irányítani, akivel épp kapcsolatban van. Ez a figyelem mindenre kiterjed – érzékszervekkel érzékelhető és nem érzékelhető dolgokra, amelyek elárulják, hogyan lehet a leginkább rákapcsolódni a másik emberre. Ez a figyelem annyira koncentrált, hogy a legtöbb ember már ettől egészen újjászületik – mert ilyen figyelmet a hétköznapokban nem kapunk. Nincs rá idő, a figyelem szétszórt, fragmentált – hol egy sms, hol egy like vagy egy komment zökkent ki minket, az e-mailekről és a telefonhívásokról nem is beszélve. És ez csak a technológiai világunk beavatkozása a figyelmünkbe – az, hogy amúgy elvárásokkal vagyunk körülvéve a munkahelyünkön és a magánéletükben is, alap.
A következő „fegyverem” – bár én inkább eszköznek nevezem innentől – a kíváncsiság. Nem udvariaskodás és nem unalomból feltett kérdés – valódi kíváncsiság. Aminek a mélyén az a szándék lapul, hogy felkeltsem a másik kíváncsiságát is a saját problémája iránt. Ez nagyon termékeny gondolatokhoz vezethet.
Az eszköz, amit még bevetek, az őszinteség. Mivel nem áll érdekemben sem tupírozni a dolgokat, sem pedig bagatellizálni bármit, ami az ügyfelemmel kapcsolatos, tükröt tartok. Más szavakkal: megengedem, hogy az ügyfél magára nézzen az én szememmel. Ennek rengeteg a hozadéka még akkor is, ha bizonyos dolgok fájdalmasak is. A lényeg a fejlődés, és ehhez azt is tudnunk kell, hogy miként látnak mások.
Mindez még mindig talán kevés lenne ahhoz, hogy egy kisimult coachee-tól búcsúzzak az ülés végén, ha nem lenne még egy dolog, ami voltaképp az egész folyamat alapja: a bizalom. Kényes dolog, lassan épül, és könnyen sérül.
Mégis csak van valami szuperképesség egy jó coachban, amivel ezt nagyon hamar fel tudja építeni? Mondjuk, hogy igen, bár kétségkívül láthatatlanná nem tud válni, sőt, repülni sem tud, és nem beszéli az állatok nyelvét sem. És nincs szupercsizmája sem, amivel mérföldeket tud egyszerre lépni. De még lehet!