Amikor én voltam gyerek – ami persze nem most volt…–, kreatívnak azt hívták, aki szépen, ügyesen rajzolt és festett, esetleg barkácsolt, vagy meg tudott szerelni dolgokat, ne adj’Isten feltalált ezt-azt (villanykörtét, nyomdagépet, ilyesmiket), esetleg leírta a világ működését az eegyenlőemszercénégyzettel.

Mivel én már nagyon korán megrekedtem az „elefántot tudok rajzolni hátulról” szinten, elkönyveltem magamban, hogy belém sajnos nem sok kreativitás szorult, és ez most már így is lesz mindörökké.

Azért voltak kérdéseim ezzel a témával kapcsolatban. Például hogy lehet az, hogy aki szépen tud rajzolni, az rögtön kreatív is egyben? A huszadik pipacsos mezős rajz után az ember elgondolkodik: valóban ennyi lenne a kreativitás? Vagy az, amikor valakinek a papírján a rajzórán kirakott két borosüveg percek alatt élethűen megjelenik? Esetleg hamarabb felfogja, mint én, hogy mi az a perspektivikus rajz és még le is tudja rajzolni?…

Mindezzel együtt viszont sokat tépelődtem azon gyerekként, hogy ha már mindent feltaláltak előttem – mert hát ez a helyzet! –, és még rajzolni sem tudok, akkor voltaképp rám nincs is szükség?

Ahogy teltek-múltak az évek, én sajnos továbbra is úgy gondoltam, hogy nem lehetek nagyon kreatív, hiszen egy fia találmányom sem született az évek során, nem sikerült kitalálnom semmilyen korszakalkotó elméleti modellt, de még azt sem, hogy mi szeretnék lenni. Ebben az időben az önbizalmam sem volt a topon – a meglévő kreativitásomat azt hiszem, leginkább arra használtam, hogy minél kevésbé tűnjek fel, minél kevesebb vizet zavarjak. De ez egy másik történet.

Aztán egyszer valahol azt hallottam, hogy a kreativitás fejleszthető. És hogy millióféle van. És hogy igazából semmi, de semmi köze a rajzoláshoz. A kézügyesség, a rajzolás-festés képessége tehetség, ami persze szintén fejleszthető, szerencsére, szóval én sem vagyok teljesen reménytelen eset. Az viszont, hogy miként használom a tehetségem, az már a kreativitásom szintjétől függ.

Elkezdtem figyelni magam körül az embereket, és kiderült, hogy mindenki kreatív – a maga módján. A zöldséges, ahogy szivárványszerűen sorba rakja a zöldségeket, vagy kitalálja, hogy mitől lesz más az ő standja. A rendőr, amikor ugyanazt a kérdést teszi fel, de nem ugyanúgy, hanem visz bele egy kis humort, egy kis lazaságot, némi eredetiséget. A tanár, amikor kitalálja, hogyan lelkesítse az osztályát valami új feladattal. A séf, amikor ízben, színben, textúrában, formában olyat alkot, ami szemnek-szájnak egyaránt öröm.

És most már tudom, hogy gyakorlatilag bármilyen területen is dolgozik, alkot az ember, a kreativitásnak mindig van tere. Lehet, hogy csak egy icike-picike, mert pl. futószalag mellett dolgozni nem éppen a lehetőségek tárháza. De lehetséges, hogy a mechanikus munkát végző ember a hobbijában kreatív, vagy abban, ahogy összerakja az életét, ahogy kitalálja a hétvégi menüt, mindegy: a kreativitás él és élni akar.

Azóta tudom, hogy nagyon is kreatív vagyok. Amikor trénerként vagy coachként a váratlan helyzetekből kihozom a legtöbbet. Amikor túljárok a gyerekeim eszén, és némi fondorlattal ráveszem őket, hogy levigyék a szemetet. Amikor olyan kreatívan használom a teret, hogy egy köbméterbe hármat tudok beleszuszakolni. Amikor megírok egy szöveget, mert érzem, hogy itt a pillanat, az alkotás heve, és most, most lesz a legjobb. És persze mindig, amikor megoldhatatlannak tűnő problémáknál ragaszkodom ahhoz, hogy min-den-meg-old-ha-tó.

Mert azt hiszem, a kreativitás valahol ott kezdődik, hogy elhisszük, hogy a dolgok megoldhatók, meghaladhatók. Akkor is, ha mindenki más szembejön, ha mindenki más őrültnek tart, és elfogy körülöttünk a levegő.

Folytatása következik!