Ideje megtalálni az új egyensúlyodat...

Sok mindenen vagyunk túl. Sokan sokféle veszteséget könyvelhettünk el az elmúlt másfél évben. Szembesültünk azzal, hogy már semmi nem lesz olyan, mint volt. Ezt a mondatot egyébként New Yorkban hallottam valakitől először pár évvel a World Trade Center összeomlása után. Hogy az emberek azon a napon visszavonhatatlanul megváltoztak. Egy mélyebb tudatossági szint, nagyobb empátia született meg. Ezután már semmi nem volt olyan, mint előtte.

Nem tudjuk, mi következik ezután, de az biztos, hogy most lehetőségünk van megtalálni az új egyensúlyunkat, amivel jobban fogjuk állni a külvilág nyomását, a félelemkeltő kommunikációt, a nehézségeket. Minőségileg más az a stabilitás, amire most szükségünk van. Mindinkább belsővé kell válnia annak az erőnek, ami megtart, mert a biztosnak hitt állás, az anyagiak láthatóan nem nyújtottak elegendő biztonságot. A legtöbbünk számára a személyes kapcsolataink térképe is alaposan megváltozott. Voltaképp minden kimozdult, amit korábban szilárdnak hittünk. Ezért meg kell találnunk a saját belső erőnket, hogy a külső körülményektől függetlenül képesek legyünk minden napunkban örömöt lelni. Azt hiszem, ez a túlélés útja.

Ez a mondás is egy lehet azok közül a legmérgezőbb, belsővé tett programok közül, amikkel remekül pokollá lehet tenni a saját magunk és mások életét. Itt van például a holtodiglan-holtomiglan, hogy csak a legklasszikusabbat említsem. Amikor szokásba jött ilyesmit ígérni az esküvőkön, az emberek átlagéletkora 30-35 év volt, és igaz ugyan, hogy akár tizenévesen is összeadhatták a párokat, de 15-20 évnél tovább ritkán tartott tovább egy házasság, mert valamelyik fél időközben megözvegyült.

Az az alapvető gond az ígéretekkel, hogy a világ, a környezetünk, minden folyamatos változásban van, magunkat is beleértve. Ráadásul a változás tempója egyre gyorsul. Ilyen feltételek mellett egyre nagyobb felelősség bármit ígérni. Az a helyzet, hogy igazából szinte semmire sincs 100%-os ráhatásunk.

Mondjuk megígérem L.-nek, hogy elmegyek a koncertjére, mert tudom, hogy fontos neki. Aztán aznap fontosabbá válik, hogy B.-vel, a barátnőmmel foglalkozzak, mert épp válságban van a párkapcsolata. Világos, hogy nem megyek a koncertre. Rosszul érzem magam? Persze. Miközben azt a döntést hoztam meg, ami szerintem a leghelyesebb.

Miért nem fogadjuk el, hogy mindenkinek joga van megváltoztatni egy döntést? Miért nem tudjuk megadni azt a lehetőséget, hogy az emberek a szándékaikat az új információk alapján felülírják? Miért kell ígéreteket kicsikarnunk egymástól?…

Talán a legjobb, ha az ígéreteket magunknak tesszük, egy mélyen megélt értékrend mentén. A kapcsolódásainkban igyekezzünk úgy jelen lenni, hogy minél inkább összhangban maradjunk saját belső ígéreteinkkel úgy, hogy közben nem ártunk a másiknak.

Ismerős az a beidegződés, amikor az ember folyamatosan készenléti állapotban van, mert egyfolytában azt próbálja kitalálni, hogy mások mit várnak el tőle, mi a helyes viselkedés? Az, hogy ilyenkor folyamatos feszültségben vagyunk csak az egyik hozadéka ennek. A másik, hogy sohasem csinálhatjuk azt, amit valójában szeretnénk. Egy olyan közegben, ahol ezt tanulja meg egy gyerek, minden önzésnek van bélyegezve, ami jól esik, ami nem szolgálja mások jóllétét. Milyen mérgező program! Itt az ideje, hogy ezzel is leszámoljunk.

Természetesen nem azt mondom, hogy az önzésünkkel tegyük tönkre a környezetünkben élők életét – egyáltalán nem. De azok a dolgok, amiket megvonunk magunktól, többnyire ártalmatlan kényeztetések. Ilyen például, amikor egyszerűen nem csinálunk semmi hasznosat, csak pihenünk, esetleg valami finomat, sőt, drágát eszünk, pedig ott sustorog bennünk egy hang: ezt te nem érdemled meg! Az olyan családokban, ahol ilyenkor még szóvá is teszik lustaságnak és önzésnek bélyegezve azt, hogy néha megjutalmazzuk magunkat, még mélyebbre íródik a másoknak való megfelelés kényszere.

Nem könnyű leoldani magunkról, de nem lehetetlen.

Ami nehéz benne, az pont a határhúzás. Nem fogja helyettünk más megvívni a harcot, de találhatunk magunknak szövetségeseket, példákat.

Fontos látni, hogy a két fél együtt teremti meg ezt a mintát: az egyik fél, aki beleavatkozik a másik életébe és előírja, hogy mit szabad és mit nem, és a másik, aki hagyja ezt. Gyerekként ezt persze nehéz kivédeni, hiszen kiszolgáltatottak vagyunk. Ám felnőttként van mód arra, hogy változtassunk. Mert egy ponton lehull a lepel, és kiderül, hogy az az önző, aki minket saját megtagadásunkra kényszerít. Aki nem enged lazítást, örömöt, felszabadultságot, játékosságot.