Feltehetek egy őszinte kérdést? – kérdezte az egyik kisfiam éveken keresztül, amikor arra volt kíváncsi, hogy megeheti-e a maradék csokit vagy megnézheti-e a filmet, és legfőképp arra, hogy szeretem-e őt. Minden alkalommal kijavítottam: Egy kérdés nem lehet őszinte, mondd inkább, hogy őszinte választ vársz! Aztán rájöttem, hogy teljesen igaza volt.
Hányszor teszünk fel olyan kérdést, ami nem őszinte? Amikor valójában nem is azt akarjuk megkérdezni. Meg amikor valójában nem is érdekel a válasz. Esetleg tudjuk a választ és csak teszteljük a másikat, vajon igazat mond-e, és hogyan válaszol. A másik pedig belemegy, és minden belső megérzés ellenére végigjátssza a rá kiosztott szerepet.
Rengeteg energiát pocsékolunk ezzel. Amellett, hogy rendkívül fárasztó, még az is a baj vele, hogy fenntartja azokat a játszmákat, amiket letehetnénk. Ezek a kérdés-felelet párok, amik bejáratottak 2 ember között, olyanok, mint egy ping-pong meccs, amit két olyan ember játszik, akik mindig ugyanoda ütik a labdát. Izgalmas? Nem. Érdekes? Egyáltalán nem.
Mitől válhatna érdekessé? Attól, hogy egyszer csak az egyik elkezd kilépni a megszokott mederből – ad egy olyan szervát, amire a másik nem számít. Vagy olyan csuszával üti vissza a labdát, ami még sosem fordult elő. Ekkor a másik először talán felháborodik, de hirtelen élővé válik a játék, a beszélgetés, őszintévé válnak a gesztusok és az érdeklődés.
Amikor azt érzem, hogy a valódi kérdés más, mint amit feltettek nekem, igyekszem arra válaszolni ahelyett, ami elhangzik. Ez sok embert zavarba ejt. De aztán rájönnek, hogy ez végtelenül leegyszerűsíti a kommunikációt, és tisztává teszi a helyzetet. Vannak tehát, akik megkönnyebbülnek ettől – és vannak, akik nem kérdezgetnek többet…