Mint kiderült, flanőr vagyok. Kicsit rögtön büszke lettem rá, mert ez olyan jól hangzik – még mielőtt tudtam volna, hogy pontosan mit is takar ez.
Múltkor ismerősökkel beszélgettünk, és szóba került, hogy rengeteget sétálok. Ez való igaz, 5 éve már, hogy az év 365 napjából minimum 300 napon legalább egy-másfél órát sétálok, de ha lehet, inkább többet. Persze a többi napon is gyalogolok valamennyit, ha nincs fizikai akadálya, de akkor az nem deklaráltan sétaidő, hanem útközben levés, utazás tömegközlekedés nélkül A-ból B-be.
Merthogy ugye séta és séta között is van különbség. Nem mindegy, hogy egy megállóra nem száll fel az ember és inkább lesétálja a távot, vagy pedig elindul úgy, hogy nem sző terveket, nincs intéznivalója, hanem csak megy, a sétáért magáért. Néha ugyan kitalálok sétarendező elveket, mondjuk hogy csak a napsütötte irányba megyek – ez egyszerű, mert minden sarkon magától eldől. Vagy hogy ma az lesz az alapszabály, hogy mindig ismeretlen utcákon megyek – amerre jártam már, arra nem sétálhatok. És millió más gondolatmenet is van a kívülről kesze-kusza útvonalaim mögött.
De ami a lényeg, és ami összeköti ezeket a sétákat, az az olthatlan kíváncsiságom, hogy mi mindent rejt még a város. Mi van a színfalak mögött? Milyen rejtekutakon lehet még eljutni egyik helyről a másikra? Buda például tele van kis lépcsőkkel, titkos átjárókkal, ösvényekkel, amelyek nincsenek jelölve a google maps-en és a waze sem ismeri őket – én viszont igen. Sokszor látok emberi jeleneteket: vásárolni induló nénikét, pletykáló szomszédokat, kutyasétáltató embereket, akik – ki tudja miért – mindig ugyanazon az útvonalon sétálnak. Tetszik, ahogy beszélgetnek számukra fontos dolgokról, öröm elkapni egy-egy jellemző mondatot. Ezek is nagyon izgalmasak, de a fő attrakció a számomra, amikor épp akkor érek egy ház elé, amikor felnyílik egy kapu és bepillantást nyerek az udvarba, a kertbe, rálátok egy pillanatra a száradó ruhákra, és meglegyint azoknak az életeknek a sodrása, lendülete. Számomra ez kimeríthetetlen örömforrás. És – mint megtudtam – pontosan ezt csinálta valamikor a flanőr.
’A harmincas években Baudelaire-tanulmányai során Walter Benjamin … fedezte fel a flaneur, az utcai kószáló figuráját. A 19. századi Párizs csatangolója persze nem az “utca embere”, és nem az, akinek számára a téma az utcán hever, nem egy a sokaságból; noha inkognitóban él, nem senkiházi aszfaltkoptató, éppen ellenkezőleg, szerepére fölöttébb büszke személy, élményei császára, aki álruhás kalifaként sétál a birodalmában, az utcán. „Létezett már a járókelő is, aki beékelődött a tömegbe, de létezett még a kószáló is, akinek mozgástérre van szüksége, és aki nem akar lemondani privát lényéről. Dologtalanul vonul, mint valami személyiség; így tiltakozik a munkamegosztás ellen, mely specialistát gyárt az emberekből.” – írja … Benjamin. A csatangoló …- szemben a járókelővel, aki célra tartottan járkál – a szabadidő kegyence, kötetlensége világszemlélet.’ (Részlet Bán Zoltán András Eti nem eszi – A Hold utca c. cikkéből.)
El kell mondjam, hogy flanőri pályafutásomat még akkor kezdtem, amikor még 8 órás munkám volt, időnként túlórákkal, stresszes napokkal. Ma már szabadúszóként persze könnyebben megengedhetem magamnak ezt a luxust, de tudom, hogy bármilyen munka mellett beépíthető a hétköznapokba. Nekem ez volt az a dolog, ami egyszerűen kikövetelte magának a helyet az életemben. És ez volt számomra a bizonyíték arra, hogy valóban arra van az embernek ideje, amire akarja. Nem szeretné, hanem akarja.
Úgyhogy FREE YOUR MIND – bízz a változásban! Töltsd meg azzal az életed, amitől boldogabb leszel – mondjuk legyél te a következő 21. századi flanőr.